Dán 9,1–7
„Dárius első esztendejében” – az első nagy „hatalomváltás”, ld. 2. fejezet (szobor: aranyfej, ezüstmell). Ott Isten kijelentett valamit, itt beteljesítette. Isten azt teljesíti be, amit kijelentett. Nem mondhatjuk, hogy „nem tudjuk, mire számítsunk”. (Jak 4,13–14: „azt sem tudjátok, mit hoz rátok a holnap”, ez azoknak szól, akik saját terveikkel foglalkoznak, nem számolnak Istennel).
Dániel imádságában is többször visszaköszön: Isten megmondta, mi lesz, ha elhagyjuk Őt, és be is teljesítette. A méd-perzsa birodalom eljöttekor is tudta, hogy az történik, amit Isten megígért. Megértette az írásokból. Jer 25,12: „mikor eltelik a hetven esztendő, meglátogatom a babiloni királyon… az ő álnokságukat”. Ez teljesedett be. Ha most Dániel „rövidzárlatosan” gondolkodna, a saját feje után menne, szervezkedni kezdene: vége Babilonnak, menjünk haza. Nem ezt teszi, Istenre néz: Ő most szabadulást készít nekünk, el tudjuk-e már fogadni ezt, alkalmasak vagyunk-e arra, hogy „benne legyünk” abban, amit Isten tesz. Isten elvégzi, amit kijelentett, de nem mindegy, hogy mi milyen szívvel vagyunk benne ebben. Felismertük-e a bűneinket, azt, hogy a 70 évvel ezelőtti dolgok azért történtek?
Hogy működik ez nálunk? Találgatnunk kell, hogy ami éppen ért engem, azt melyik bűnömért engedte rám Isten? Nem kell találgatni: figyelni kell Istenre, megérteni az Írásokból, amit mondani akar, a figyelmeztetéseket is.
Jer 25,12 szerint egyedül a 70 év letelése a szabadulás „feltétele”. Még csak azt sem mondja, hogy „akkor, ha addig megtértek, megszabadítalak titeket”. Ő előre cselekszik: készíti a szabadulást, és munkálja a megtérést, ahogyan most is: „Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk”, ill. amikor mi még nem is ismertük sem Őt, sem a bűneinket, nem is éltünk.
Dániel imádsága: dicsőíti Istent, aki előre, érdemtelenül adja a szabadulást. Sőt abban reménykedik, hogy Isten „túlteljesíti” ígéretét: „megtartja a szövetséget és a kegyességet azok iránt, akik Őt szeretik, megtartják parancsolatait” (9,4 – 5Móz 7,9) – majd úgy folytatja: mi nem tartottuk meg. Még ahhoz sincs jogom, hogy hozzá forduljak az ígéretére hivatkozva, csak a kegyelmében reménykedhetek. „Nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz” – semmire sem, de Te vagy az Atyám. Csak ez biztos, csak ez ad reményt. Ez a kegyelem jelent meg Jézus Krisztusban (aki nemcsak tanított róla, hanem Ő maga a kegyelem). Amikor Dániel azt mondja: „önmagadért, Istenem, mert a te nevedről neveztetünk…”, ez megfelel az „Atyám” megszólításnak és annak, amikor mi „Jézus Krisztusért” kérjük Istent, hogy bocsásson meg.
Itt Isten az egész népnek készített szabadítást. Mindenkinek fel kell még ismernie azt, amit Dániel felismert: a bűneiket, azt, hogy Isten cselekszik, hogy ők érdemtelenek rá; hálával és hittel kell elindulniuk. Ez még időbe telt; Dániel nem siettette, tudta, hogy ezt mind az Úr fogja elvégezni.
Csak ez az ébredés. A „felbuzdulás” a külsőségek megújítására nem az. Csak az marad meg az Úr mellett, a követésben, aki valóban felébredt. Izráelből sem mindenki maradt meg ezután a hitben. ’89-90-es „szabadság”: megteltek a templomok, majd kiürültek.
A „vallásszabadság” nem elég önmagában az ébredéshez. Kereteket ad, lehetőségeket az evangélium hirdetésére, ami majd az ébredést munkálja. Felelősség is: éljek a lehetőségekkel, hirdessem az evangéliumot. Harc is: sok hamis tanítást ugyanolyan szabadon hirdethetnek. Imádságra, bizonyságtételre van szükség.
Dániel a készülő szabadításra tekint: nemcsak a „földrajzi” szabadításra, hanem arra is, hogy Isten megszabadítja őket a bűnből. Ez a szabadítás most már készen van Jézus Krisztusban. De várjuk mi is a „készülő szabadítást”, amikor Krisztus visszajön, és erre készen kell lennünk: megtéréssel (aki még nincs), az Ő hallgatásával, bűnbánattal, engedelmességgel, a hit megtartásával („aki mindvégig kitart, az üdvözül”), munkálkodással („de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme”).
„Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket.” Dán 9,18